Tegnap, nyelvvizgáztatás után, kimentünk a kertbe borsót és krumplit szedni. Nem, nem az újba, ott még csak éppen bujkál a krumpli, a régibe. Volt akkora sár, hogy kicsi igazán csinálhatott volna magának „sárcipőt”. Fél óráig gondolkodtam, hogy milyen sárcipőt akar, amíg rájöttem, hogy imádott eső után kertbe menni, mert lerugdalta a szandálját, papucsát, ami éppen volt rajta, és vastagon összetapasztotta a lábát sárral, és úgy tappogott. Ez volt a sárcipő. Nyáron mindig mezítláb voltak a kertben, pár hét után olyan kemény volt a talpuk, hogy nyugodtan ugrálhattak tüskön, bokron, tökön, paszulyon keresztül, nem szúrta meg őket semmi. Igaz, hogy augusztus végén egy hétig súroltam a lábukat, hogy „iskolatiszta”legyen.

Visszatérve a jelenbe, fáradt is voltam, meleg is volt,  meg is szedtem már egy nagy zacskó borsót, otthagytuk az egészet, hogy majd ma reggel megyek, és folytatom hűvösben. Na, persze. Ötkor még minden csillogott az esőtől. Vártam hatig, szépen sütött a nap, hátha szárad egy kicsit. Aztán megláttam a fekete felhőket, rohantam a kertbe, hogy tudjak valamit csinálni. Gumicsizmában cuppogtam a sárban a borsóig, és persze alig szedtem fél kilót, nyakamba szakadt az ég. Még most is borult, de ebéd után megpróbálom, hátha több szerencsém lesz. Le is fényképeztem a gyönyörű fekete fellegeket, de erről a telefonról nem tudom áttenni a gépre.