Az egész kertmánia még akkor kezdődött, amikor ők
még ők voltak.
Illetve, amikor még csak a nagyobbikam volt meg. Sírós kisbaba volt, és hogy elaludjon, órákig tologattam a babakocsiban. Akkor az alföldön laktunk, és volt, hogy kibabakocsiztunk a férjem szülei házáig, ami kb 5 kilométerre volt a mienktől. Nem lakott ott már senki, viszont volt nagy kertje. Ha már kimentem odáig, akár csinálhattam is valamit. Mire kiértünk, a gyerek aludt, mint a tej, nyugodtan dolgozhattam 2-3 órát, mire felébredt, akkor megszoptattam, aludt tovább, és persze amíg hazaértünk, addig sem üvöltött. Persze, azért voltak vicces dolgok, de ez úgy nagy általánosságban ment.
Nálunk a háznál nem volt kert, csak udvar, de még virág sem maradt meg benne.
Lánykoromban, otthon, nem szerettem a kertben dolgozni. Ennek több oka is lehetett, először is talán az, hogy tele volt apró kővel a kert, nagyon nehéz volt benne akármit is csinálni. Másodszor az, hogy szüleim „tökéletesek”, bármit csináltam, nem volt jó. Harmadszor, mivel balkezes lettem volna, ha ez az én koromban lehetséges lett volna, magam is ügyetlennek tartottam magam. Ez középiskolás koromban megváltozott, mert megtanultam a bal kezemet is használni, de a kezdeti keserveket már nem lehetett visszacsinálni.
Na, de abban a kertben jókat kertészkedtem,szép is volt minden, jól el is töltöttem az időt, a gyereken és a madarakon kívül nem volt senki, aki a munkámat kritizálja, így nagyon szépen megjött hozzá a kedvem.
Utolsó kommentek