Szilvalekvárt főzök. Olyan igazi, cukor nélkülit. De mert nem tudok mellette állni és kavargatni, egyszer azért, mert nincs rá időm, másodszor meg azért, mert a lábaim öt perc ácsorgást sem bírnak, valami radikálisan új módszer kellene hozzá.

Ahogy ezen töprengtem, eszembe jutott, hogy az egyik unokatestvérem valahol és valamikor azt mondta, hogy ő ki szokta kenni a lábost ecettel, beleönti a ledarált szilvát, majd az egészet belerakja a sütőbe, és a legkisebb lángon ott süti egész éjjel. Reggelre kész a lekvár. Nem ég le, és nem is köpködi össze a sütőt.

Gondoltam, kipróbálom, és tanúsíthatom, igaza volt. Kész a lekvárom, nem is égett oda, halvány szilvaillatban töltöttük az éjszakát, a sütőt sem kell sikálni, szóval minden tökéletes.

Egy probléma van, a lekvár nem az a mézédes, de ebben az évben erre nem is lehet számítani.

Úgy vettem a szilvát, mert a birtokon egy szem sem termett. Bent a szüleim házánál van egy kevés, de az nem jó ilyen lekvárt főzni, mert nagyon leveses. De azt is hasznosítják, mert a múltkor eszembe jutott, hogy az aranyidőkben nekik volt szörpfőző fazekuk, nyilván most is megvan, mert még a tejfölösbögrét sem dobják ki. Meg is találtam valami polc legtetején, lehorgásztam onnan, és mondtam nekik, hogy főzzenek szörpöt a lehullott szilvából, amit nagy ügyesen meg is csináltak. Eredmény négy liter szörp és két üveg lekvár.

Ma este még nektarinlekvárt főzök, lecukrozva, mint a sárgabarackot, és csinálom a maradék szilvát. Aszalom is, és főzök még lekvárt.

A kertben tegnap elültettem a nárciszhagymák közé a tulipánhagymákat, ha ostoba pockok laknak a kertben, akkor nem találják meg a mérgező hagymák között az ehetőt, de attól tartok, okosak. Majd meglátjuk tavasszal.