Mármint a tyúkok. Szántódra kellett értük menni, és fogalmam sem volt, hová. A térképen nézegettem, hogy hol lehet, de olyan nevű utca, amelyet megadtak, még a hetedik határban sem volt. Mindegy, felhívtam a hölgyet, aki intézte az egészet, és ő útbaigazított. Azt mondta, menjek csak egyenesen, majd meglátom a rengeteg autót, ott vannak.

Így is lett, tényleg rengetegen voltak,

Itt az autó. A sofőrnél kellett fizetni, ott kapott mindenki egy szép csirkés számot, és annyi tyúkot adtak érte, amennyit kifizetett. Legalábbis reméljük, mert nem számoltuk meg.

Rengetegen voltak. Mondták is az emberek, hogy régen nem szaladtak össze ennyien a faluban.

Sorállás. Végül viszonylag hamar sorra kerültünk.

Már a mieinket adogatják. Fejjel lefelé. Miket gondolhattak szegények.

Beszállás!

Egy kicsit még szabad leselkedni! Aztán betakartuk őket, ők azt hitték este van és aludni kell, és meg se szólaltak, amíg ki nem pakoltunk.

Ezek itt a legbátrabb felderítők. Nagyon viccesek, ahogy az általuk nem ismert terepen tájékozódni próbálnak.

Nem nagyon tudták szegények, mit kell csinálni. Úgy kellett őket kipakolni a ládából.

Ez az egyik óljuk.

Kivittem az ülőt, hogy több helyük legyen, de amelyik felmászott rá, az le se akart jönni. Inkább utazott rajta, végül úgy kellett levenni.

Aztán még csináltunk volna néhány képet, de lemerült a telefon, és így nem volt tovább.

Szépen hazajöttünk, leeresztettük Lolát az udvarra, és ahogy ott üldögélek vele, elkezdett esni az eső. Fogtam magam, visszamentem, mert ezek az ázott verebek nem tudják, hogyha esik, eresz alá kell állni. Bevittem azokat, amelyikek kint voltak, és eléjük tettem egy rácsot, hogy ne mászkáljanak ki . Remélem, nem is fognak. Este megyünk etetni, remélem rendben lesznek.