Tegnap többször is esegetett az eső a nap folyamán a városban, és amikor befejeztem a tanítást, kocsiba vágtuk magunkat, és megnéztük, hogy a kerteknél esett-e. Na, esett, látszott a nyoma a porban, és az esővizes hordónkban is volt mondjuk egy deci víz.

Mérgesek voltunk, a városban szép esők voltak, miért nem tud kijjebb is esni. Viszont a borsón kinyílt az első virág.

Mondtam is Magdi néninek, hogy eszünk még az idén zsenge borsólevest. Aztán átmentünk a másik kertbe, mert azt valahogy jobban érik az esők, pedig csak három utcányira van a város felé. Bementünk, észrevettük, hogy nedves a fű, és esett annyi eső, hogy a gaz előbújjon, de még Lola vizesdobozában sem volt nyoma az esőnek.

Hümmögtünk, nézegettünk, aztán hirtelen sötét lett. Annyira még nem volt késő, felnéztünk az égre, és megláttuk.

Ez a szépséges felhő kúszott a fejünk, illetve a szomszéd sorház fölé.

Hang nélkül,szél nélkül. Félelmetes volt.

Ez a széle. És egy pillanat múlva elkezdett fújni a szél, és mire kiértünk az autóhoz, már hatalmas cseppekben esett az eső. Akkora zápor kerekedett, hogy öröm volt nézni. Végre megázott a kertünk. Hála istennek, esett még éjjel is, sőt ma is esik. De azért voltunk ma is dolgozni, csináltunk is képeket, meg is írom a bejegyzést, csak ki vagyunk dögölve.