Gyönyörű idő volt tegnap, így megejthettük az első komoly munkanapot. 11-től négyig kint voltunk, és szép lassan, komótosan elvetettük az első adag krumplit. Először gépet szereltünk, aztán kihúztuk neki a sort, és raktuk a végeláthatatlan sorba a végeláthatatlan krumplit. Sütött a nap, meleg volt, szomjasak voltunk, stb, stb.

Laci nagyon meztelenkedik. Jól meg is sütötte a nap, vörös is volt délutánra a háta, de azt mondja, nem fáj. Az arca jól lebarnult, és ebben a pillanatban azt is szidja, aki a krumplit behozta Amerikából. Hiába, szokni kell...

Lola krumplibogárnak melege van. Hiába mondtam neki, hogy menjen a hűvös fűbe feküdni, ott sertepertélt a lábam alatt. Amikor már nagyon melege volt, belefeküdt a krumplisorba, mert alul hideg volt a föld. Nagyon vicces volt. A morzsalékos, puha földben mezítláb tappogtam, a teteje szinte forró volt, az alja hideg.

Egy adag vetőkrumpli, mielőtt még valaki azt mondaná, hogy 5-6 szemet viszek egyszerre.

Mire a krumplit felszedjük, már nem lesz ekkora löttyennivaló.

Bezzeg a kabakpityókagumó már mászni készül. Egy vödörrevalót összeszedtünk a krumplivetésből, és még mennyi maradt!

Kinyílottak a nárciszaim. És mérges is vagyok, mert apám igazán adhatott volna valami különlegesebbet. Ha valakinek, akkor neki vannak szép virágai, nekem meg az alját adta.