Ma hajnalok hajnalán keltünk, és kirobogtunk a szüleim gyümölcsösébe egy kis gerilla-fűnyírásra. Gerilla azért, mert a szüleim nem tudnak róla. Abban a faluban van a szőlőhegyen, ahol laknak. Kárpótlási föld volt, van belőle több is, de ez az egyetlen, amit műveltünk, és valamennyire most is művelünk. Hosszú történet, ha lesz kedvem, egyszer leírom.
Most viszont már nagyon itt volt a fűnyírás ideje, ugyanis nem tudtunk kimenni mielőtt nyaralni mentünk volna, előtte meg, mint tudjátok, kétszer beragadtunk a sárba.
Azt hittük, a fű már az egeket verdesi. Amikor először vágtuk a füvet négy évvel ezelőtt, olyan magas volt, hogy nem látszottam ki belőle. Na, de az égiek kegyesek voltak hozzánk, és csak ekkora volt.
A fények azért olyan furcsák, mert éppen hogy csak kibújt a nap.
Aztán hazajöttünk, és ha már a fűnyíró az autóban volt, lementünk az öregekhez, nekik is levágtuk a füvet a ház előtt, meg az udvaron is, meg magunknak a kertben, és persze a gazt is, ahol felnőtt.
Az idén a gyümölcsösből nem sok hasznunk van, mert mindent elvert a jég. Cseresznye volt, egy alkalommal tudtam szedni, de másodszor már nem, mert megverte a jég és elrohadt. Meggy egy szem se, őszibarack egy szem se, szilva ugyancsak. A kajszifák közül kettő kiszáradt, viszont a fiatal harmadikon találtam négy szem nagyon finom érett barackot. Dió talán lesz, de az se sok. A tizenkét diófán alig lesz egy zsákkal. Idén ilyen idő van.
Utolsó kommentek