Ma reggel úgy döntöttem, hogy elég a gázolajpazarlásból, és menjünk biciklivel a tyúkokat kiengedni. A gondos gazda, akit gyerekkorában a Landesmann-telepen az öreganyja ostorral vert meg, ha nem szállt be az autóba - gondolhatjátok, természetesen tiltakozott. Még veszekedni is képes volt, csak az én és Lola testi épségét féltve, hogy a Római-soron a kóbor kutyák majd a nyomunkba szegődnek és megesznek. Meggyőzni nem sikerült, de mivel nem adtam be a derekamat, meghallgattam, hogy milyen hülyeségeket tudok kitalálni, legalább a kutyát hagyjuk itthon, majd amikor a kutyával együtt felsorakoztam, akkor nagy durrogva-pufogva elindultunk. Mondanom se kell, semmi gond nem történt, ugyan elkerültünk a "sor" helyett egy utcával lejjebb, ahol ugyanazok laknak, csak van a házak körül kerítés.
Minden kutya megugatott bennünket, Lola néha vissza is kiabált, de szaladt szépen mellettem, hol pórázon, hol meg anélkül, az autóforgalom függvényében. Nem volt már olyan késő, 6 elmúlt, faluhelyen az már Húsvét másnapján is reggel.
Kiengedtük a tyúkokat, akiknek már egészen tyúkformájuk van.
Szépen kijöttek, nekiálltak csipegetni, csak a fájós lábút kellett kihozni. Az is sokkal jobban van már. Remélem, csak meghúzódott a lába, amikor leadták a kocsiról. Mozog neki, csak nem támaszkodik rá. Viszont egy lábon is szépen elugrál, nem gubbaszt. Remélem, holnapra még jobban lesz.
A felfedező. Nem félnek tőlünk egyáltalán. Odajönnek, meg lehet őket fogni.
A csirkék vize nem is volt hártyás, viszont a kertben megfogta a fagy a földet. Ami ki van kelve, annak nem árt, a kényesebb mag még nem dugta ki a fejét. Remélem, már jó idő lesz.
Aztán hazabicikliztünk minden atrocitás nélkül, bár a gazda látott valahol két nagy kutyát és beletette Lolát a biciklikosárba, de mire kettőt léptünk a kutyák elpárologtak, és Lola szaladhatott mellettem pórázon. Aztán hazaértünk, reggelit készítettünk a friss tojásból, nagyon fincsi volt, és mindenki csinálta a maga dolgát, majd fél 12-kor elindultunk Lolával a tojást összeszedni. Ketten, mert mi nem voltunk olyan fáradtak.
Szépen mentünk is, Lola pórázon mellettem, én meg énekelgettem magamban, és nem figyeltem arra, hogy merre is megyünk, csak arra riadtam fel, hogy a "soron" járunk, amerre a legrövidebb, és három kutya szegődött utánunk. Leszálltam, rájuk szóltam, hogy menjenek haza, és láss csudát, hazamentek. Visszafelé már a fejüket nem emelték meg az árokparton. Minden csoda három napig tart, de van olyan, amelyik még addig sem.
Utolsó kommentek